Photolumen

I was always interested in the ways how the “interface” of a particular city can appear in an other urban context. That is why I like the manenmane project by Kitchen Budapest. But for now a less conceptual experience of a place in Budapest in Mikszáth square, Palotanegyed district.

I was looking for a Flohmarkt on a Saturday when I discovered The Lumen Gallery and Café. A small gallery that also offers nice and cheap plates of hummus where budapest bobo’s listening to techno sitting at tables covered by red checkered table cloth while tinkering with their macs and drinking latte macchiato. Children running around and surprisingly no angry neighbors yelling because of the loud music.  What is that other than a Saturday (or everyday) experience in Berlin Kastanianallee?

isztambul nem csak erasmusosoknak

Pont egy éve voltam szakmai gyakorlaton Isztambulban, Erasmus-szal. A gyakorlat egyik (mellék)terméke a kötelező erasmusos élménybeszámoló. Többen, oda készülők kerestek meg hasonló előétéletes kérdésekkel, mint amelyekkel én vágtam neki anno az utazásnak. Előbbiek számomra eloszlottak, ami talán az Erasmus programok kínálta “élménycsomagok” árnyékában eltörpülő szakmai célkítűzések talán egyetlen, de jól működő elvének bizonyítéka.  A beszámolót részletekben ezennel közzéteszem, hangneme bugyután hivatalos néhol, de remélem szolgál némi hasznos információval:

Beyoglu Isztambul európai részének, leginkább kozmopolita negyede. Itt tartja fent a legtöbb európai ország kulturális intézetét, illetve itt működik a legtöbb galéria, kulturális intézmény.

A munkahelyemen az első naptól kezdve nagy segítségemre voltak a munkatársaim, bármilyen gondom akadt is mindig számíthattam helyismeretükre. A török vendégszeretet egész tartózkodásom alatt tapasztalhattam, magyarként különösen kellemes fogadtatásban részesültem.

Az ügynökséget az Isztambul Európa Kulturális Fővárosa 2010 programsorozat előkészítésére, lebonyolítására, illetve a számos városfejlesztési és beruházási projekt koordinálására hozták létre. Az iroda ebben a formájában 2008 áprilisa óta működik, ami érezhető volt a különböző részlegek munkájának összehangoltságában. A legtöbb alkalmazott mindössze pár hónapja dolgozott az ügynökségnél, rajtam kívül egy török gyakornokkal találkoztam, azonban az iroda nem rendelkezett kidolgozott gyakornoki programmal. Az ott eltöltött idő legnagyobb részét a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályon töltöttem, amely a többi európai, jelenlegi és jövőbeni  kulturális fővárossal közösen megvalósítandó művészeti és kulturális projektek koordinálásával foglalkozott. 

Miután lakóhelyem a leginkább „európai” kulturális jegyeket hordozó negyedben volt, nagyobb kellemetlenségem sosem származott a kulturális és vallási különbségekből, amelyeket azonban nap mint nap tapasztaltam. Nőként mindenképp óvakodjunk a túl rövid, „kirívó” öltözettől. Nyáron a legnagyobb melegben is a térd alattig érő szoknyát és vállat elfedő felsőruházatot javaslom.

Isztambul igen színes város, a városkép egyik sarokról a másikra pillanatok alatt gyökeresen megváltozhat, a legmodernebb bevásárlóközpontból villámgyorsan egy roskadozó faházas utcácskába keveredhetünk, ahol nem nézik például jó szemmel az említett, elkerülendő öltözéket.

A szálláshelyem utcája is ilyen, hagyományos jellegű volt, Cukurcuma, híres antik boltokkal teli részén. A közepes-állapotú és felszereltségű lakásban három, külföldi diákkal laktam, főként Erasmus-hallgatókkal, illetve szakmai gyakorlaton lévőkkel. A lakásban csak lányok lakhattunk, fiú látogatókat nem volt ajánlott fogadni. A ház legtöbb lakójának vallásos életvitele miatt, a teraszon tilos volt alkoholt fogyasztanunk. Utóbbi szabályok kisebb-nagyobb mértékben való betartása ellenére is, akadtak nézeteltérések a ház lakóival.

A szobámat 250 euróért béreltem, ami amint később török barátaimtól megtudtam, igen drágának számított. A szobát megérkezésem előtt az interneten találtam, és mint kiderült, szokásos, hogy a rövid időre érkező külföldieknek más árat számítanak. A megfelelő ár-érték arányú szállás felkutatáshoz nem árt a helyismeret és a török nyelvtudás. Isztambulban amúgy is igen magasak az ingatlanárak. A szálláskeresésre az istanbul.craiglist.com című honlapot használtam, ahol a legtöbb angol, illetve német nyelvű hirdetés található. Beyoglu városrészben egyébként, a szálláshelyem közelében lévő Chiangir negyed a legnépszerűbb a külföldiek körében.

Megérkezésemkor egyáltalán nem beszéltem törökül, kezdetben úgy gondoltam nem is éri meg a három hónapos tartózkodásom idejére belekezdeni a nyelvtanulásba. Véleményem azonban hamar megváltozott. A munkahelyemen mindenki tökéletesen beszélt angolul vagy németül, többek közt azért is, mert a legtöbb munkatársam külföldön tanult fiatal volt. A mindennapi életben azonban hiányzott a török szó, hiszen a helyiek nagyra értékelik, és  kedvesebb stílusra váltanak. Így egy hónap után beiratkoztam egy fél-intenzív, nyolchetes nyelvtanfolyamra, a Dilmer nevű külföldiek körében legismertebb nyelviskolába. Amerikai lakótársam, aki már az iskola által kínált hat szintet mind végigjárta, nagy megelégedettséggel ajánlotta az iskolát. A Dilmer vetélytársa az államilag támogatott Tömer, ami valamivel olcsóbb, de több helyről úgy hallottam, hogy lassabban haladnak. Mindkét iskola Beyoglu negyed legnagyobb terének, a Taksim térnek a közelében található.

Szerencsére a szállásomtól a munkahelyem tíz percre volt gyalog, azonban városnézés vagy egyéb intéznivalóim miatt számtalanszor használtam az isztambuli tömegközlekedést. Kezdésképpen a repülőtérről befelé jövet taxi helyett, használhatjuk a Havas nevű reptéri buszt, ami 10 YTL-ért a már említett Taksim térig visz, és körülbelül egy óra a menetideje. Isztambulban a közlekedés rémesen lassú, ha csak nem a három metróvonal egyikét használhatjuk. Az emeletes, általában tömött buszok, gyakran nyitott ajtóval közlekednek, hogy az emberek fel-le szállhassanak az órákon át tartó dugókban. Ha az európai oldalról az Ázsiát szeretnénk megközelíteni, ne busszal tegyük, különösen ne csúcsforgalomban. Ehelyett használhatunk kompot, amelyek a környező szigetekre is hamar elérnek. Ha hétvégén a Boszporusz mentén sétálgatunk, számítsunk a hazaútra két órát, a vasárnap esti csúcsforgalomban. Ilyenkor taxit sem érdemes fogni, ami egyéb esetben olcsó és kényelmes módja az utazásnak. Itt egyre ügyeljünk, nézzük meg, hogy a taxis nem hamis pénzt ad-e vissza. Ez persze bármilyen más vásárláskor is érdemes ellenőrizni. A hamis pénzt nem a vízjelről, inkább a fényesesen csillogó négyszögről lehet felismerni. Ha a pénzen ez nem csillog, hamis pénzzel van dolgunk. 

A közlekedés igen drága Isztambulban, egy út 1,40 YTL, ha kiváltjuk az Akbil nevezetű, műanyag beengedő kártyát.  Letéti díj ellenében ezt bármikor tetszés szerinti pénzmennyiséggel tölthetjük fel. Ha Isztambult már megismertük, a Törökországban való utazgatást is busszal érdemes tervezni. A Kalmilkoc, illetve a Metrobus nevű társaságok, a belföldi légitársaságoknál olcsóbb, ám kényelmes és viszonylag gyors utazás lehetőségét kínálják. Általában a hatalmas autóbusz pályaudvaron külön személyzet segít az eligazodásban, ha jegyünket lobogtatjuk.

Ne igyunk csapvizet, a literenkénti vízvásárlás helyett, azonban érdemes a sűrűn előforduló nagyobb kiszerelésű palackozott vízárustól vizet rendelni, amit aztán rögtön házhoz is szállítanak. 

Ami az utcai döner árusokat illeti, úton útfélen beléjük botlunk, megérzés és szimpátia alapján dönthetünk a frissességről és a megbízhatóságról. Volt olyan ismerősöm, aki az Istiklal utcában (Váci utca) vásárolt csirkehúsos dönertől kapott ételmérgezést, így nem feltétlenül a jobban kinéző hely jelenti a garanciát.

Ugyanez vonatkozik az árakra is. Az Istiklal utcával párhuzamos kis utcákban megtalálhatjuk ugyanazt a kínálatot olcsóbban. Az itteni kifőzdéket szintén sok helyi is választja. Ettől kicsit drágább, ám az ottomán konyha minden csínját-bínját felvonultató kedvenc helyem a kifőzde és az étterem közötti átmenet, az Istiklálról nyíló Aga étterem. A mecsettel szemben lévő étterem 1920 óta működik, igyekezzünk ebéd idő előtt érkezni, ha helyet szeretnénk kapni, itt a finom ételen kívül a hatalmas konzervált articsóka üvegeket is megcsodálhatjuk. Ha igazán jó török palacsintát, a Gözlemét ízlelnénk, arra leginkább a Hala étterem való, ám ne az Istiklalon lévő változatot, hanem az említett kis utcákban keressük.

A bevásárlásnál választhatjuk a külföldi szupermarketeket (pl. Carrefour), ezek olcsóbb török változatát (pl. Dia), de a kis utcácskákban egymás hegyén-hátán található élelmiszerboltok kínálata is figyelemre méltó. Ha nagyon olcsó és friss zöldséget vásárolnánk, érdemes az utcán elkapni a targoncával közlekedő zöldségárusokat is. Az Istiklal utcáról nyíló Cicek Pasaji, vagyis Virág Passzázs, a halak utcája, ami inkább turista látványosság. Innen nyílik a híres Nevizade utca, tele bárokkal, ahol tetőteraszáról figyelhetjük a nyüzsgést. A helyi sör az Efes, emellett az ouzo-szerű, ánizsos ízű Raki a helyi fiatalok kedvenc itala.

A Nevizade utca bárjainak tetőteraszáról nem nyílik olyan nagyszerű  kilátás Isztambulra mint a Chiangirban lévő 5th Kat, azaz ötödik emelet nevű szintén teraszos étteremből, ahonnan szinte az egész város elénk tárul. A színész tulajdonosnő lila ízlésvilága is megér egy pillantást. Előbbihez hasonló hely még a 360 az Istiklalon, vagy a Nu Terace nevezetű szintén Chiangirban.

Az Ottomán idők leghíresebb gimnáziuma a francia nyelvű Galatasaray Lisesi közelében található a francia utca (Cezayir Sokak), ahol szintén számos kellemes hangulatú bár és étterem található. Természetesen a névadás a hangulatban is visszaköszön.

Ha vízipipázni támad kedvünk, mindenképp látogassunk el a Tophanéba, ahol a közeli mecset árnyékában a török kikapcsolódás minden (osstábla, vizipia, almatea) kelléke fellelhető. Innen már csak egy lépés az Istanbul Modern, modern Művészeti Múzeum, ahonnan szintén remek a kilátás az ázsiai oldalra. Akit a múzeum belülről is érdekel, annak csütörtökön este hattól tízig ingyenes a belépés és még könyvtár is van.

Ha tudni szeretnénk mi zajlik a városban, a nagyobb könyvesboltokban és újságárusoknál hozzájuthatunk az angol nyelvű Pesti Esthez, Timeout Istanbul néven, havi kiadásban. Ebben a kulturális programok, illetve utazási ajánló mellett mindig találhatunk valami kulturális különbségeket feltáró cikket, hiszen az újság főként az itt élő külföldieknek szól.

Hasonló  címmel a Timeout sorozat köteteként ajánlom az isztambuli útikönyvet. Friss,  jól tagolt információkkal szolgál széles körű  érdeklődésűeknek is. Akit inkább a képek és a forma vonz, annak a Phaidon sorozatban már kapható útikönyvet ajánlom. 

Idegen nyelvű sajtót a nagyobb szupermarketekben találunk, azonban itt érdemes felhívni a figyelmet az Istiklal közelében található  idegen nyelvű könyvesboltokra és széles kínálatukra. A leghíresebb angol nyelvű, a Robinson Crusoe rögtön az Istiklalon, vagy ettől nem messze ugyanott említendő a német nyelvű könyvesbolt.  Itt számos lakással, nyelvoktatással kapcsolatos hirdetésre is bukkanhatunk. Kedvenc angol nyelvű könyvesboltom az Istiklalról nyíló Yeni Carsi utcában.

 

Szintén itt, kicsit lejjebb a Goethe Intézetet elhagyva (itt is remek a tetőteraszos kávézó szép kilátással) található kedvenc kerthelységes kávézóm, az eldugott Limonu Bahce (Limonádé Kert). Felfedezése után ugyanúgy ajánlottam tovább, ahogyan én is hallottam, hiszen magamtól sosem találtam volna meg.

Múzeumról már esett szó, azonban végezetül álljon itt meg egy tipp, azoknak, akik a Sultanahmet negyedben már megtették a kötelező  köröket. A Taksim térről, az Attatürk Kulturális Központ elől, félóránként indulnak buszok a Bilgi Egyetem campusán található Santral Istanbul nevű, új, leginkább kortárs művészeteket felvonultató kulturális komplexumba. Érdemes meglátogatni, található itt még energia múzeum is.

Ha török mobiltelefonra vágynánk a Türkcell a legolcsóbb, bár nekem Avea volt. Ami fontos, hogy a kártyafüggetlen telefont is regisztráltatni kell, ami 48 órát vesz igénybe és csak az arra kijelölt boltokban lehet megtenni.

 

slack space

Phil Jones a Wired Sussex digitális klaszter igazgatója beszélt arról, hogyan lehetne (es lehetne-e) a Brighton és környékén lévő digitális tartalomiparban tevékenykedő vállalatok jelenlétét a város, illetve a régió “hasznára” fordítani, nem pusztán gazdasági értelemben.

Az egyik ötlet erre vonatkozóan, ami kicsit hasonló az amszterdami Waag Society indulási motivációjához az un. “slack place”. A Waag is azzal indult, hogy lehetne a garázsban bütykölő hekkereket, a földszinten tevékenykedő aktivistákat, civileket és a padláson alkotó (média) művészeket (de csak azért, mert nem működik a kultúrpolitika, és persze ez nem Hollandiára vonatkozik…) összehozni, hogy a város nyelvére fordítsák le a kommunikációs technológiák adta lehetőségeket.

Ha a hekker nem megy a városhoz, a város megy a hekkerhez. Ez nagyjábból a brightoni “slack space” mögötti ötet. Az elhagyatott és tönkremenőfélben lévő üzletek kirakatában ülve dolgozhatnak, így amit csinálnak ember-közelibb, érthetőbb, megközelíthetőbb lesz.

From LIFT09 to TEDx09 and back

After hearing visions and predictions about the future from designer/scientist/techno-geek perspectives at the 4th edition of Lift Conference in Geneva I am lucky enough to continue my intellectual, and more tiring physical journey to Warwick Uni, where the first independently organised TEDx event is taking place today.

The atmosphere is quite different (more students with less laptops) but the programme seems in the same way inspirational.  Except me taking part as a participant observer at the conferences there is an other person binding the two event together as a speaker: Francois Grey.  His talk at LIFT09 gave us the idea to invite him for our event at Warwick, where he will be talking about citizen cyberscience and the importance of cybervolunteering in scientific projects.

So far we have heard a futuristic perspective about the human-machine convergence by Ian Pearson and the importance of spirituality in quantum physics by Jay Lakhani but for now it is time to return into the conference room…

Real Virgin Killer

Most komolyan azzal kell időt tölteni, hogy hetvenes évekbeli album borítókat tiltunk le online enciklopédiákról?

“Time is the real virgin killer”, mondta hajdanában a zenekar a borítóval és a dalszöveggel kapcsolatban, arra utalván, hogyan veszítjük el gyermeki naivitásunkat a felnőtté válás során. Az idő ebben az esetben azt is jelenti, hogy ahelyett, hogy zenekaroknak csinál reklámot a gyermekpornográfia elleni kűzdelem címszavával a nagyrészt Nagy Brittania internetszolgáltatói által fenntartott Internet Watch Foundation (IWF), inkább a valós problémákra kellene időt fordítania.

Mondok egy példát. Ez ugyan nem tartozik az IWF tevékenységi területei közé, mégis idevág. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) ankarai irodája idén júliusban indította el országos kampányát a szexuális kereskedelem elleni harc jegyében. A bajba jutott nők megsegítésére létrehozott telefonos segélyvonal népszerűsítése volt a cél, amely eddig 57 fiatal nőt jutattot vissza otthonába. Isztambul és Izmir a szexuális kereskedelem fellegvárrai. A CIS államokban gazdaságilag ellehetetlenült fiatal nők százával érkeznek ide munka reményében és végzik Törökország vagy Nyugyat-Európa bordélyházaiban. A telefonszámot bári tárcsázhatja, ha valami “nem odaillő” szúr szemet az utcán, de az áldozatok által is hívható, ha egyáltalán vonalhoz jutnak. Kíváncsi vagyok, hogy azok az önkéntesek akik nap mint nap több nyelven fogadják a hívásokat rémesebbnél rémesebb  történetekkel mit szólhatnak az IWF-féle cenzúrához. Valószínűleg nincs rá idejük.

LIFE

Street art

“Isn’t it time we woke up to the fact that modern marketing is dead, that postmodern marketing is extant and that despite 50 years of a head start, the hare of marketing science is about to be overtaken by the artisitic marketing tortoise? Way to go!” (Stephen Brown, ‘Art of Science? Fifty Years of Marketing Debate’ in Journal of Marketing Management 1996, 12, p. 262)

 

 

Erről a HP és a londoni Nemzeti Galéria “The Grand Tour” című kampánya jut az eszembe, ami egy jó példája annak, mi történhet, ha a technológia, a  múzeum politika, a csr és a közösségfejlesztés találkozik.

Just for show

Egyrészt szerintem jó, hogy lesz Budapesten a kortárs előadóművészeteket bemutató platform, amely pont egy korábbi bejegyzés üzenetének gyakorlati megvalósulása. 

Azonban most keddig azon kell gondolkodnom mit mondjak el a magyar kulturális politikáról egy egyetemi workshoppon. Szerintem nem strukturális kérdésekkel foglalkozom majd, az le van írva itt, hanem néhány, az emúlt pár év leginkább meghatározó, vagy legalábbis számomra emlékezetes történésén keresztül igyekszem majd megvilágítani, hogy mi a helyzet. 

Először is azt biztos elmondom, hogy állunk közpolitikai dokumentumok terén, hirtelen hármat tudnék összeszámolni (Bozóki-féle szabadságos, Hiller-féle modernizációs, Pröhle-féle nemzetközis). 

Kitérek majd a társadalmi diskurzus milyenségére, illetve annak a téma kürüli hiányára. Itt például meg tudom említeni a Bartók-összkiadás körül kibontakozott vitát. Itt inkább a szakmai féltékenység megnyilvánulásáról lehetett szó, mégis az említett vádak (?) (esélyegyenlőtlenség, érdekcsoportok, belterjesség, normatív támogatás) érintik az NKA működési mechanizmusát. A társadalmi párbeszéddel kapcsolatban még említhetem a Terror Házát, vagy a Kertész-recepciót, bár utóbbit paradox módon inkább az Ektomorf metálegyüttessel gondolnám szóba hozni. Kertésznél már közhely, de az EKtomorffal is hasonló a helyzet, a külföldi siker meghozta a hazai elismertséget.

Ha már a múlttal való viszonynál tartunk persze nem engedhetem el a fülem mellett, a mitugrász holland kulturális attasé megnyilvánulásait sem. Ő egyrészt jogosan rámutat a politikai provincializmusra és a befelé-fordultság és a művészeti minőség kapcsolatára, másrészt hasonlítgat, amely szemlélet sok szempontból hasznos lehet.

Az intézményrendszerre nem lehet más a példám mint az új kulturális bevásárlóközpontunk hatása a kis, független kortárs művészetekkel folglakozó terem nélküli társulatok és társulatok nélküli termek helyzetére. Erről legutóbb érdemben egy, a holland és a magyar kulturális poltikát vitató konferencián volt szó.  Itt említem majd azt a kutatást is, amely most zajlik a a magyar kulturális intézményendszer kommunikációs stratégiájáról. Ez részben lefedi a kulturális örökség megörzése és a kortárs kreativitás kapcsolatának témakörét is.

Egyenlőre ennyi jut eszembe, a végén persze promótálom Pécset és lejátszom a Maestrot.

Bremen 2.0

„Még egyszer nem engedhetjük meg, hogy a civilek kivegyék a kezünkből a kezdeményezést” idézte Takáts József Pécs 2010 pályázati anyagának értelmi szerzője, egy pécsi politikus véleményét tevékenységével kapcsolatban. Utóbbi biztos nem látta a „Culture rocks the city” című dokumentumfilmet, amely a civilek bevonásáról szól a kulturális fővárosok sikerének zálogaként. Lille, Barcelona, Temesvár példáján láthatjuk, miként válhat a kulturális városfejlesztés, vagy városi kulturális tervezés a civil kezdeményezésekkel karöltve a siker kulcsává. Léteznek persze negatív példák is, megismerhetjük a temesvári alternatív kulturális szcéna küszködését. De most nem is erről van szó, hanem a nyugat modellekről, amelyek hazai meghonosítását az idézett úriember tarthatatlannak látja. Mindennek fényében következzék, egy nem régen véget ért építészeti kiállításról pár szó.

Bremen 2.0. Az ÉpitészetIdő (Architekturzeit) két hónapos épitészeti és városi tervezési kiállítás keretében egy fiatal építészekből és designerekből álló kezdeményezés (szó szerint, ANFANGEN) párbeszédre hívta a város „kreatív” gondolkodóit (művészeket, designereket, építészeket, társadalomtudósokat, bárki mást), hogy Bréma jelenéről és jövőjéről elmélkedjenek. Manapság, a kreatív ipar, kreatív város (Landry 2003), kreatív osztály (Florida 2002) elméleteinek bűvkörében úgy tűnik inkább nagyobb kihívás nem kreatívnak lenni. A Bréma 2.0 kiállítás anyagát online szemlélve ennek ellenkezője bizonyul valósnak.

Az egyik kiállított installáció „Ahol semmi nincs, ott minden elképzelhető” („Wo nichts ist, ist alles vorstellbar“) az elveszett városi terekről szól, amivel a Designlabor Bremerhaven nevű alkotó központ vett részt a kiállításon. A központ szintén a lakosság bevonása mellett foglal állást. Náluk egy üres terem áll az érdeklődő bürgerek rendelkezésére, hogy várostervezéssel kapcsolatos vízióikat megjelenítsék. A látogatók fotómontázsokat kommentálnak személyes történetekkel Bremerhaven utcáiról , emellett a várostervezés elméletét és gyakorlatát szemléltető képekkel és szövegekkel ismerkednek. Van rá érdeklődés.

 

nemzetpropaganda

Elképesztőnek tartom, hogy Kurucz Gyula a Hitel című folyóiratban a kulturális külpolitikáról, mint nemzetpropagandáról ír, úgy hogy évekig igazgatta a stuttgarti, illetve berlini magyar kulturális intézeteket, ahol elvárható lett volna, hogy eljusson hozzá az információ, miszerint a nemzetpropaganda enyhén kiment a divatból!

Ilyet mondani, sőt írni egy olyan országban szerzett tapasztalatok után, aki kulturális külpolitikáját tudatosan használta, hogy a normalitás értékeinek közvetítésével helyreállítsa nemzetközi megítélését, több mint megdöbbentő.

A címadás azt sugallja, hogy a stuttgarti intézet zárt ajtók mellett működött és kerülte a párbeszédet a németekkel, vagy a helyi magyar közönség szórakoztatásában merült ki feladata. Érdekes, mert pont Stuttgartban van a nemzetközi kapcsolatok intézete (Institut für Auslandbeziehungen, ifa), amelynek könyvtára telistele a politikaterületről szóló munkákkal. Ott le van írva, mindaz, ami ezek szerint élőben nem tűnt fel, hogy a kulturális külpolitika nem egyirányú utca, hanem minimum kettő, de ha lehet inkább több. Ilyen szavak, mint a párbeszéd, csere sűrűn fordulnak elő a német kulturális külpolitikáról szóló dokumentumokban és még, ha néhol csak a retorika szintjén maradnak, akkor se beszéljünk már nemzetpropagandáról! Ami ennél is rosszabb, hogy ez a cikk németül is megjelent és igen ez is kultúraközvetítés, azt közvetíti, hogy mit sikerült megérteni, befogadni, elmélyülni… 

A diplomácia, így a kulturális is ennél azért burkoltabb műfaj. Még ha a nemzeti érdek szolgálatába állítjuk is a kultúrát, akkor sem ordítva. Manapság minden ország azon fáradozik, hogy leplezze egyoldalú prezentációs szándékát a béke és a kölcsönös megértés hangoztatásával (soft power).

A  kulturális stratégia tehát a továbbiakra nézve az lenne, hogy a kampányszerűen említett nagy nevek magyarságát a propaganda központ hathatós segítségével tudatosítjuk világszerte. Jól kifundált stratégiának hangzik és érinti többek közt a “magyar Hollywood történetét és jelentőségét és a magyar származású filmsztárok propagandáját”.

Amúgy Goebbels Hollywood nagy imádója volt, de a kultúráról a fegyvere jutott eszébe.