From LIFT09 to TEDx09 and back

After hearing visions and predictions about the future from designer/scientist/techno-geek perspectives at the 4th edition of Lift Conference in Geneva I am lucky enough to continue my intellectual, and more tiring physical journey to Warwick Uni, where the first independently organised TEDx event is taking place today.

The atmosphere is quite different (more students with less laptops) but the programme seems in the same way inspirational.  Except me taking part as a participant observer at the conferences (volunteering at both) there is an other person binding the two event together as a speaker: Francois Grey.  His talk at LIFT09 gave us the idea to invite him for our event at Warwick, where he will be talking about citizen cyberscience and the importance of cybervolunteering in scientific projects.

So far we have heard a futuristic perspective about the human-machine convergence by Ian Pearson and about the importance of spirituality in quantum physics by Jay Lakhani but for now it is time to return into the conference room…

Real Virgin Killer

Most komolyan azzal kell időt tölteni, hogy hetvenes évekbeli album borítókat tiltunk le online enciklopédiákról?

“Time is the real virgin killer”, mondta hajdanában a zenekar a borítóval és a dalszöveggel kapcsolatban, arra utalván, hogyan veszítjük el gyermeki naivitásunkat a felnőtté válás során. Az idő ebben az esetben azt is jelenti, hogy ahelyett, hogy zenekaroknak csinál reklámot a gyermekpornográfia elleni kűzdelem címszavával a nagyrészt Nagy Brittania internetszolgáltatói által fenntartott Internet Watch Foundation (IWF), inkább a valós problémákra kellene időt fordítania.

Mondok egy példát. Ez ugyan nem tartozik az IWF tevékenységi területei közé, mégis idevág. A Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) ankarai irodája idén júliusban indította el országos kampányát a szexuális kereskedelem elleni harc jegyében. A bajba jutott nők megsegítésére létrehozott telefonos segélyvonal népszerűsítése volt a cél, amely eddig 57 fiatal nőt jutattot vissza otthonába. Isztambul és Izmir a szexuális kereskedelem fellegvárrai. A CIS államokban gazdaságilag ellehetetlenült fiatal nők százával érkeznek ide munka reményében és végzik Törökország vagy Nyugyat-Európa bordélyházaiban. A telefonszámot bári tárcsázhatja, ha valami “nem odaillő” szúr szemet az utcán, de az áldozatok által is hívható, ha egyáltalán vonalhoz jutnak. Kíváncsi vagyok, hogy azok az önkéntesek akik nap mint nap több nyelven fogadják a hívásokat rémesebbnél rémesebb  történetekkel mit szólhatnak az IWF-féle cenzúrához. Valószínűleg nincs rá idejük.

LIFE

Street art

“Isn’t it time we woke up to the fact that modern marketing is dead, that postmodern marketing is extant and that despite 50 years of a head start, the hare of marketing science is about to be overtaken by the artisitic marketing tortoise? Way to go!” (Stephen Brown, ‘Art of Science? Fifty Years of Marketing Debate’ in Journal of Marketing Management 1996, 12, p. 262)

 

 

Erről a HP és a londoni Nemzeti Galéria “The Grand Tour” című kampánya jut az eszembe, ami egy jó példája annak, mi történhet, ha a technológia, a  múzeum politika, a csr és a közösségfejlesztés találkozik.

Just for show

Egyrészt szerintem jó, hogy lesz Budapesten a kortárs előadóművészeteket bemutató platform, amely pont egy korábbi bejegyzés üzenetének gyakorlati megvalósulása. Ez pozitív.

Azonban most keddig azon kell gondolkodnom mit mondjak el a magyar kulturális politikáról egy egyetemi workshoppon. Szerintem nem strukturális kérdésekkel foglalkozom majd, az le van írva itt, hanem néhány, az emúlt pár év leginkább meghatározó, vagy legalábbis számomra emlékezetes történésén keresztül igyekszem majd megvilágítani, hogy mi a helyzet. 

Először is azt biztos elmondom, hogy állunk közpolitikai dokumentumok terén, hirtelen hármat tudnék összeszámolni (Bozóki-féle szabadságos, Hiller-féle modernizációs, Pröhle-féle nemzetközis). 

Kitérek majd a társadalmi diskurzus milyenségére, illetve annak a téma kürüli hiányára. Itt például meg tudom említeni a Bartók-összkiadás körül kibontakozott vitát. Itt inkább a szakmai féltékenység megnyilvánulásáról lehetett szó, mégis az említett vádak (?) (esélyegyenlőtlenség, érdekcsoportok, belterjesség, normatív támogatás) érintik az NKA működési mechanizmusát és erre azért szeretnék majd kitérni. A társadalmi párbeszéddel kapcsolatban még említhetem a Terror Házát, vagy a Kertész-recepciót, bár utóbbit paradox módon inkább az Ektomorf metálegyüttessel gondolnám szóba hozni. Kertésznél már közhely, de az EKtomorffal is hasonló a helyzet, a külföldi siker meghozta a hazai elismertséget.

Ha már a múlttal való viszonynál tartunk persze nem engedhetem el a fülem mellett, a mitugrász holland kulturális attasé megnyilvánulásait sem. Ő egyrészt jogosan rámutat a politikai provincializmusra és a befelé-fordultság és a művészeti minőség kapcsolatára, másrészt hasonlítgat, amely komparatív szemlélet sok szempontból hasznos lehet majd.

Az intézményrendszerre nem lehet más a példám mint az új kulturális bevásárlóközpontunk hatása a kis, független kortárs művészetekkel folglakozó terem nélküli társulatok és társulatok nélküli termek helyzetére. Erről legutóbb érdemben egy, a holland és a magyar kulturális poltikát vitató konferencián volt szó.  Itt még meg tudom említeni azt a kutatást is, amely most zajlik a a magyar kulturális intézményendszer kommunikációs stratégiájáról. Ez részben lefedi a kulturális örökség megörzése és a kortárs kreativitás kapcsolatának témakörét is.

Egyenlőre ennyi jut eszembe, a végén persze promótálom Pécset és ha marad időm lejátszom a Maestrot.

Bremen 2.0

„Még egyszer nem engedhetjük meg, hogy a civilek kivegyék a kezünkből a kezdeményezést” idézte Takáts József Pécs 2010 pályázati anyagának értelmi szerzője, egy pécsi politikus véleményét tevékenységével kapcsolatban. Utóbbi biztos nem látta a „Culture rocks the city” című dokumentumfilmet, amely a civilek bevonásáról szól a kulturális fővárosok sikerének zálogaként. Lille, Barcelona, Temesvár példáján láthatjuk, miként válhat a kulturális városfejlesztés, vagy városi kulturális tervezés a civil kezdeményezésekkel karöltve a siker kulcsává. Léteznek persze negatív példák is, megismerhetjük a temesvári alternatív kulturális szcéna küszködését. De most nem is erről van szó, hanem a nyugat modellekről, amelyek hazai meghonosítását az idézett úriember tarthatatlannak látja. Mindennek fényében következzék, egy nem régen véget ért építészeti kiállításról pár szó.

Bremen 2.0. Az ÉpitészetIdő (Architekturzeit) két hónapos épitészeti és városi tervezési kiállítás keretében egy fiatal építészekből és designerekből álló kezdeményezés (szó szerint, ANFANGEN) párbeszédre hívta a város „kreatív” gondolkodóit (művészeket, designereket, építészeket, társadalomtudósokat, bárki mást), hogy Bréma jelenéről és jövőjéről elmélkedjenek. Manapság, a kreatív ipar, kreatív város (Landry 2003), kreatív osztály (Florida 2002) elméleteinek bűvkörében úgy tűnik inkább nagyobb kihívás nem kreatívnak lenni. A Bréma 2.0 kiállítás anyagát online szemlélve ennek ellenkezője bizonyul valósnak.

Az egyik kiállított installáció „Ahol semmi nincs, ott minden elképzelhető” („Wo nichts ist, ist alles vorstellbar“) az elveszett városi terekről szól, amivel a Designlabor Bremerhaven nevű alkotó központ vett részt a kiállításon. A központ szintén a lakosság bevonása mellett foglal állást. Náluk egy üres terem áll az érdeklődő bürgerek rendelkezésére, hogy várostervezéssel kapcsolatos vízióikat megjelenítsék. A látogatók fotómontázsokat kommentálnak személyes történetekkel Bremerhaven utcáiról , emellett a várostervezés elméletét és gyakorlatát szemléltető képekkel és szövegekkel ismerkednek. Van rá érdeklődés.

 

nemzetpropaganda

Elképesztőnek tartom, hogy Kurucz Gyula a Hitel című folyóiratban a kulturális külpolitikáról, mint nemzetpropagandáról ír, úgy hogy évekig igazgatta a stuttgarti, illetve berlini magyar kulturális intézeteket, ahol elvárható lett volna, hogy eljusson hozzá az információ, miszerint a nemzetpropaganda enyhén kiment a divatból!

Ilyet mondani, sőt írni egy olyan országban szerzett tapasztalatok után, aki kulturális külpolitikáját tudatosan használta, hogy a normalitás értékeinek közvetítésével helyreállítsa nemzetközi megítélését, több mint megdöbbentő.

A címadás azt sugallja, hogy a stuttgarti intézet zárt ajtók mellett működött és kerülte a párbeszédet a németekkel, vagy a helyi magyar közönség szórakoztatásában merült ki feladata. Érdekes, mert pont Stuttgartban van a nemzetközi kapcsolatok intézete (Institut für Auslandbeziehungen, ifa), amelynek könyvtára telistele a politikaterületről szóló munkákkal. Ott le van írva, mindaz, ami ezek szerint élőben nem tűnt fel, hogy a kulturális külpolitika nem egyirányú utca, hanem minimum kettő, de ha lehet inkább több. Ilyen szavak, mint a párbeszéd, csere sűrűn fordulnak elő a német kulturális külpolitikáról szóló dokumentumokban és még, ha néhol csak a retorika szintjén maradnak, akkor se beszéljünk már nemzetpropagandáról! Ami ennél is rosszabb, hogy ez a cikk németül is megjelent és igen ez is kultúraközvetítés, azt közvetíti, hogy mit sikerült megérteni, befogadni, elmélyülni… 

A diplomácia, így a kulturális is ennél azért burkoltabb műfaj. Még ha a nemzeti érdek szolgálatába állítjuk is a kultúrát, akkor sem ordítva. Manapság minden ország azon fáradozik, hogy leplezze egyoldalú prezentációs szándékát a béke és a kölcsönös megértés hangoztatásával (soft power).

A  kulturális stratégia tehát a továbbiakra nézve az lenne, hogy a kampányszerűen említett nagy nevek magyarságát a propaganda központ hathatós segítségével tudatosítjuk világszerte. Jól kifundált stratégiának hangzik és érinti többek közt a “magyar Hollywood történetét és jelentőségét és a magyar származású filmsztárok propagandáját”.

Amúgy Goebbels Hollywood nagy imádója volt, de a kultúráról a fegyvere jutott eszébe. 

Fehér szoba

Tegnap láttam a Trafóban Ginette Laurin kanadai koreográfushölgy Fehér szoba című darabjának felújított változatát. Film is készül majd belőle, a felújítás a film apropóján készült. Az előadás utáni beszélgetésen olyan úriember is kérdezett, aki az eredeti (1992) darabot is látta, feltehetőleg kanadai és látszólag örült, hogy itt Budapesten láthatja viszont szeretett társulatát.

A beszélgetés során arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy a Trafó  ismét világszámot hozott el a magyar közönségnek, illetve a Budapesten élő, kortárs kultúra kedvelő közönségnek, és hogy ha ugyanez az előadás a kanadai kulturális inézetben jött volna létre, biztos negyedennyien sem látták volna. Ennek gondolom a kanadaiak is tudatában vannak, hiszen nincs is kanadai kulturális intézet Budapesten. A nagykövetségen tevékenykedik egy kulturális attasé, aki lehet, hogy ott volt az előadáson, lehet hogy nem. Feltételezésem szerint nem ő találta ki, hanem a Trafó hogy jöjjön létre ez az előadás, az attasé maximum a támogatások megszerzésében segíthetett, akik között hat különböző kanadai szervezet szerepelt. Láttam diplomatát az előadáson, de ő feltehetőleg a kulturális attasénál magasabb rangban volt, bár élénk érdeklődéssel faggatta Szabó Gyurit a Trafó férőhelyeiről. Ő meg élénk érdekődéssel faggatta a koreofráfushölgyet a díszlet mibenlétéről.

Jó látni ezt a természetes érdeklődést, ami sokkal jobban fellelhető egy a kultúrát személyesen nap mint nap átélő kulturális szakember “zsigereiben”, mint egy a bürokrácia útvesztőjében kavargó attasé esetében, aki épp Budapestre keveredett. Tisztelet a kivételnek, de kíváncsi vagyok hány Budapesten kulturális szolgálatot teljesítő diplomata térképezi fel a város kulturális kínálatát, hogy arról javaslatot tegyen hazai kollégáinak. Mindebből azt kell megállapítanom, hogy a kulturális diplomácia már rég nem csak a promóciórol, hanem a befogadásról is szól. Tehát egy valamirevaló attasé igenis  a partnerség elve alapján kellene hogy körülnézzen a fogadó ország kultúrája táján, hogy kapcsolatokat építsen a befogadó és küldő ország kultúrái között. Másrészt azonban mindez működik magától is, így a Trafó nem azért hívja meg az O Vertigot, hogy Kanadát népszerűsítse, hanem mert minőség. Utóbbi Kanada imázsának is jót tesz, ezért vonulnak fel a diplomaták.

Mi következik mindebből? Előbb minőséget kell létrehozmi és azt magától is meghívják, ahhoz nem kellenek  exportirodák. Ehhez a kulturális belpolitikát kell támogatni, annak impulzusokat adni. Erre lehet jó egy ilyen társulat fellépése, hiszen szembesíti a magyar kulturális életet, jelen esetben a táncéletet esetleges elmaradásaival. Nem lehet örökké Bartókot játszani a külföldi kulturális évadok alkalmával, bár a kortárs zene ilyen szempontból pont rossz példa. Ha nem kellenek a kereslet feltúrbózásához exportirodák, mert a minőség önmagában lehetővé teszi a külföldi jelenlétet, akkor a kulturális diplomácia feladata a kulturális együttműködések serkentése, tehát például évadok szervezése helyett, lehetővé tenni, hogy egy társulat vendégszereplésekor eljöjjön még két kanadai kulturális szakember, szervező és annak egy egy napos workshop, előadás stb. keretében felvonultatni, jelen esetben a magyar kortárs tánc “termékeit”, vagy felkelteni pl. Ginette Laurin érdeklődését valamelyik magyar koreográfussal, zeneszerzővel való közös munkára. Egy ilyen meghívásból tehát a magyar kultúra is profitálhat és azt akár az állam is támogathatja.

 

Elindulta

Elindult az ArtsandBusiness magyarországi megvalósítása, mondta Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Kogart Alapítvánnyal kötött támogatási megállapodása kapcsán.

A matching fund kereteit feszegető együttműködés során ötvenmillióval támogatja az állam a milliárdos Kovács Gábor gyűjteményépítését. Nem értem. Ha az állam kortárs művészeti gyűjteményt akar létrehozni, miért egy magángyűjtemény támogatásával teszi, amikor erre kínálkozik lehetőség a múzeumi gyűjtemények bővítésével is. (Bár Kovács Gábor szerint a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány nem azonos Kovács Gábor műgyűjtővel). Az állam kultúratámogatásának egyik vélhető célja, hogy a támogatott kultúra, művészet, műalkotás széleskörben hozzáférhető legyen, amire egy múzeumban nagyobb lehetőség van, mint egy magángyűjtemény esetében. Utóbbi időben az alapítvány szervezett közös tárlatokat állami intézményekkel, jelen esetben évente egyszer mutatja majd be a gyűjteményt Budapesten, kétévente pedig vidéken. Kogart művészeti gyűjtemény lett a korábban még Nemzeti Gyűjteményként tervezett modellből. 

A matching fund típusú együttműködéseknél a felajánlás eredetileg az államtól származik: ha támogattok ezt vagy azt, beszállunk mondjuk a felével. Itt az ötlet Kovács Gábor fejéből pattant ki: 100 millió, 100 műalkotás, 100 vállalat és a művészek is jól járnak, hiszen egy win-win helyzetről van szó (a fiatal képzőművészek támogatását a minisztérium feltételül szabta, vélhetően az érintett művészekkel folytatott széleskörű előzetes egyeztető tárgyalások nyomán). Az állam minden millióhoz féllel szál be, így lesz meg az ötven, ha összejött a száz vállalat. Az együttműködés öt éven át tart majd, az állam három évig vesz részt. Vállalati részről is akad mostmár jelentkező. A legnagyobb probléma mindezzel, hogy száz vállalat adománya a hazai támogatási kultúrát tekintve jelentős, így  félő, hogy olyan területekről von el támogatást , ahol esetleg nincsen hárommilliárdos alaptőke (bár ebből KG csak ötvenre tarthat igényt). 

Az arts and business nem most indult el Magyarországon. Létezik a Summa Artium, amit mind a Kogart, mind Hiller István jól ismer, hiszen együtt vettek részt a Kogart házban rendezett fórumon. A summa artium tevékenysége előtt is volt példa az üzleti világ és a kultúra együttműködésre, azaz az arts and businessre, amelyet az állam jó, ha serkent és jó, ha nem state and business formájában.