Tegnap láttam a Trafóban Ginette Laurin kanadai koreográfushölgy Fehér szoba című darabjának felújított változatát. Film is készül majd belőle, a felújítás a film apropóján készült. Az előadás utáni beszélgetésen olyan úriember is kérdezett, aki az eredeti (1992) darabot is látta, feltehetőleg kanadai és látszólag örült, hogy itt Budapesten láthatja viszont szeretett társulatát.
A beszélgetés során arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy a Trafó ismét világszámot hozott el a magyar közönségnek, illetve a Budapesten élő, kortárs kultúra kedvelő közönségnek, és hogy ha ugyanez az előadás a kanadai kulturális inézetben jött volna létre, biztos negyedennyien sem látták volna. Ennek gondolom a kanadaiak is tudatában vannak, hiszen nincs is kanadai kulturális intézet Budapesten. A nagykövetségen tevékenykedik egy kulturális attasé, aki lehet, hogy ott volt az előadáson, lehet hogy nem. Feltételezésem szerint nem ő találta ki, hanem a Trafó hogy jöjjön létre ez az előadás, az attasé maximum a támogatások megszerzésében segíthetett, akik között hat különböző kanadai szervezet szerepelt. Láttam diplomatát az előadáson, de ő feltehetőleg a kulturális attasénál magasabb rangban volt, bár élénk érdeklődéssel faggatta Szabó Gyurit a Trafó férőhelyeiről. Ő meg élénk érdekődéssel faggatta a koreofráfushölgyet a díszlet mibenlétéről.
Jó látni ezt a természetes érdeklődést, ami sokkal jobban fellelhető egy a kultúrát személyesen nap mint nap átélő kulturális szakember “zsigereiben”, mint egy a bürokrácia útvesztőjében kavargó attasé esetében, aki épp Budapestre keveredett. Tisztelet a kivételnek, de kíváncsi vagyok hány Budapesten kulturális szolgálatot teljesítő diplomata térképezi fel a város kulturális kínálatát, hogy arról javaslatot tegyen hazai kollégáinak. Mindebből azt kell megállapítanom, hogy a kulturális diplomácia már rég nem csak a promóciórol, hanem a befogadásról is szól. Tehát egy valamirevaló attasé igenis a partnerség elve alapján kellene hogy körülnézzen a fogadó ország kultúrája táján, hogy kapcsolatokat építsen a befogadó és küldő ország kultúrái között. Másrészt azonban mindez működik magától is, így a Trafó nem azért hívja meg az O Vertigot, hogy Kanadát népszerűsítse, hanem mert minőség. Utóbbi Kanada imázsának is jót tesz, ezért vonulnak fel a diplomaták.
Mi következik mindebből? Előbb minőséget kell létrehozmi és azt magától is meghívják, ahhoz nem kellenek exportirodák. Ehhez a kulturális belpolitikát kell támogatni, annak impulzusokat adni. Erre lehet jó egy ilyen társulat fellépése, hiszen szembesíti a magyar kulturális életet, jelen esetben a táncéletet esetleges elmaradásaival. Nem lehet örökké Bartókot játszani a külföldi kulturális évadok alkalmával, bár a kortárs zene ilyen szempontból pont rossz példa. Ha nem kellenek a kereslet feltúrbózásához exportirodák, mert a minőség önmagában lehetővé teszi a külföldi jelenlétet, akkor a kulturális diplomácia feladata a kulturális együttműködések serkentése, tehát például évadok szervezése helyett, lehetővé tenni, hogy egy társulat vendégszereplésekor eljöjjön még két kanadai kulturális szakember, szervező és annak egy egy napos workshop, előadás stb. keretében felvonultatni, jelen esetben a magyar kortárs tánc “termékeit”, vagy felkelteni pl. Ginette Laurin érdeklődését valamelyik magyar koreográfussal, zeneszerzővel való közös munkára. Egy ilyen meghívásból tehát a magyar kultúra is profitálhat és azt akár az állam is támogathatja.
