Street art

“Isn’t it time we woke up to the fact that modern marketing is dead, that postmodern marketing is extant and that despite 50 years of a head start, the hare of marketing science is about to be overtaken by the artisitic marketing tortoise? Way to go!” (Stephen Brown, ‘Art of Science? Fifty Years of Marketing Debate’ in Journal of Marketing Management 1996, 12, p. 262)

 

 

Erről a HP és a londoni Nemzeti Galéria “The Grand Tour” című kampánya jut az eszembe, ami egy jó példája annak, mi történhet, ha a technológia, a  múzeum politika, a csr és a közösségfejlesztés találkozik.

Just for show

Egyrészt szerintem jó, hogy lesz Budapesten a kortárs előadóművészeteket bemutató platform, amely pont egy korábbi bejegyzés üzenetének gyakorlati megvalósulása. 

Azonban most keddig azon kell gondolkodnom mit mondjak el a magyar kulturális politikáról egy egyetemi workshoppon. Szerintem nem strukturális kérdésekkel foglalkozom majd, az le van írva itt, hanem néhány, az emúlt pár év leginkább meghatározó, vagy legalábbis számomra emlékezetes történésén keresztül igyekszem majd megvilágítani, hogy mi a helyzet. 

Először is azt biztos elmondom, hogy állunk közpolitikai dokumentumok terén, hirtelen hármat tudnék összeszámolni (Bozóki-féle szabadságos, Hiller-féle modernizációs, Pröhle-féle nemzetközis). 

Kitérek majd a társadalmi diskurzus milyenségére, illetve annak a téma kürüli hiányára. Itt például meg tudom említeni a Bartók-összkiadás körül kibontakozott vitát. Itt inkább a szakmai féltékenység megnyilvánulásáról lehetett szó, mégis az említett vádak (?) (esélyegyenlőtlenség, érdekcsoportok, belterjesség, normatív támogatás) érintik az NKA működési mechanizmusát. A társadalmi párbeszéddel kapcsolatban még említhetem a Terror Házát, vagy a Kertész-recepciót, bár utóbbit paradox módon inkább az Ektomorf metálegyüttessel gondolnám szóba hozni. Kertésznél már közhely, de az EKtomorffal is hasonló a helyzet, a külföldi siker meghozta a hazai elismertséget.

Ha már a múlttal való viszonynál tartunk persze nem engedhetem el a fülem mellett, a mitugrász holland kulturális attasé megnyilvánulásait sem. Ő egyrészt jogosan rámutat a politikai provincializmusra és a befelé-fordultság és a művészeti minőség kapcsolatára, másrészt hasonlítgat, amely szemlélet sok szempontból hasznos lehet.

Az intézményrendszerre nem lehet más a példám mint az új kulturális bevásárlóközpontunk hatása a kis, független kortárs művészetekkel folglakozó terem nélküli társulatok és társulatok nélküli termek helyzetére. Erről legutóbb érdemben egy, a holland és a magyar kulturális poltikát vitató konferencián volt szó.  Itt említem majd azt a kutatást is, amely most zajlik a a magyar kulturális intézményendszer kommunikációs stratégiájáról. Ez részben lefedi a kulturális örökség megörzése és a kortárs kreativitás kapcsolatának témakörét is.

Egyenlőre ennyi jut eszembe, a végén persze promótálom Pécset és lejátszom a Maestrot.

Bremen 2.0

„Még egyszer nem engedhetjük meg, hogy a civilek kivegyék a kezünkből a kezdeményezést” idézte Takáts József Pécs 2010 pályázati anyagának értelmi szerzője, egy pécsi politikus véleményét tevékenységével kapcsolatban. Utóbbi biztos nem látta a „Culture rocks the city” című dokumentumfilmet, amely a civilek bevonásáról szól a kulturális fővárosok sikerének zálogaként. Lille, Barcelona, Temesvár példáján láthatjuk, miként válhat a kulturális városfejlesztés, vagy városi kulturális tervezés a civil kezdeményezésekkel karöltve a siker kulcsává. Léteznek persze negatív példák is, megismerhetjük a temesvári alternatív kulturális szcéna küszködését. De most nem is erről van szó, hanem a nyugat modellekről, amelyek hazai meghonosítását az idézett úriember tarthatatlannak látja. Mindennek fényében következzék, egy nem régen véget ért építészeti kiállításról pár szó.

Bremen 2.0. Az ÉpitészetIdő (Architekturzeit) két hónapos épitészeti és városi tervezési kiállítás keretében egy fiatal építészekből és designerekből álló kezdeményezés (szó szerint, ANFANGEN) párbeszédre hívta a város „kreatív” gondolkodóit (művészeket, designereket, építészeket, társadalomtudósokat, bárki mást), hogy Bréma jelenéről és jövőjéről elmélkedjenek. Manapság, a kreatív ipar, kreatív város (Landry 2003), kreatív osztály (Florida 2002) elméleteinek bűvkörében úgy tűnik inkább nagyobb kihívás nem kreatívnak lenni. A Bréma 2.0 kiállítás anyagát online szemlélve ennek ellenkezője bizonyul valósnak.

Az egyik kiállított installáció „Ahol semmi nincs, ott minden elképzelhető” („Wo nichts ist, ist alles vorstellbar“) az elveszett városi terekről szól, amivel a Designlabor Bremerhaven nevű alkotó központ vett részt a kiállításon. A központ szintén a lakosság bevonása mellett foglal állást. Náluk egy üres terem áll az érdeklődő bürgerek rendelkezésére, hogy várostervezéssel kapcsolatos vízióikat megjelenítsék. A látogatók fotómontázsokat kommentálnak személyes történetekkel Bremerhaven utcáiról , emellett a várostervezés elméletét és gyakorlatát szemléltető képekkel és szövegekkel ismerkednek. Van rá érdeklődés.

 

nemzetpropaganda

Elképesztőnek tartom, hogy Kurucz Gyula a Hitel című folyóiratban a kulturális külpolitikáról, mint nemzetpropagandáról ír, úgy hogy évekig igazgatta a stuttgarti, illetve berlini magyar kulturális intézeteket, ahol elvárható lett volna, hogy eljusson hozzá az információ, miszerint a nemzetpropaganda enyhén kiment a divatból!

Ilyet mondani, sőt írni egy olyan országban szerzett tapasztalatok után, aki kulturális külpolitikáját tudatosan használta, hogy a normalitás értékeinek közvetítésével helyreállítsa nemzetközi megítélését, több mint megdöbbentő.

A címadás azt sugallja, hogy a stuttgarti intézet zárt ajtók mellett működött és kerülte a párbeszédet a németekkel, vagy a helyi magyar közönség szórakoztatásában merült ki feladata. Érdekes, mert pont Stuttgartban van a nemzetközi kapcsolatok intézete (Institut für Auslandbeziehungen, ifa), amelynek könyvtára telistele a politikaterületről szóló munkákkal. Ott le van írva, mindaz, ami ezek szerint élőben nem tűnt fel, hogy a kulturális külpolitika nem egyirányú utca, hanem minimum kettő, de ha lehet inkább több. Ilyen szavak, mint a párbeszéd, csere sűrűn fordulnak elő a német kulturális külpolitikáról szóló dokumentumokban és még, ha néhol csak a retorika szintjén maradnak, akkor se beszéljünk már nemzetpropagandáról! Ami ennél is rosszabb, hogy ez a cikk németül is megjelent és igen ez is kultúraközvetítés, azt közvetíti, hogy mit sikerült megérteni, befogadni, elmélyülni… 

A diplomácia, így a kulturális is ennél azért burkoltabb műfaj. Még ha a nemzeti érdek szolgálatába állítjuk is a kultúrát, akkor sem ordítva. Manapság minden ország azon fáradozik, hogy leplezze egyoldalú prezentációs szándékát a béke és a kölcsönös megértés hangoztatásával (soft power).

A  kulturális stratégia tehát a továbbiakra nézve az lenne, hogy a kampányszerűen említett nagy nevek magyarságát a propaganda központ hathatós segítségével tudatosítjuk világszerte. Jól kifundált stratégiának hangzik és érinti többek közt a “magyar Hollywood történetét és jelentőségét és a magyar származású filmsztárok propagandáját”.

Amúgy Goebbels Hollywood nagy imádója volt, de a kultúráról a fegyvere jutott eszébe.