Photolumen

I was always interested in the ways how the “interface” of a particular city can appear in an other urban context. That is why I like the manenmane project by Kitchen Budapest. But for now a less conceptual experience of a place in Budapest in Mikszáth square, Palotanegyed district.

I was looking for a Flohmarkt on a Saturday when I discovered The Lumen Gallery and Café. A small gallery that also offers nice and cheap plates of hummus where budapest bobo’s listening to techno sitting at tables covered by red checkered table cloth while tinkering with their macs and drinking latte macchiato. Children running around and surprisingly no angry neighbors yelling because of the loud music.  What is that other than a Saturday (or everyday) experience in Berlin Kastanianallee?

isztambul nem csak erasmusosoknak

Pont egy éve voltam szakmai gyakorlaton Isztambulban, Erasmus-szal. A gyakorlat egyik (mellék)terméke a kötelező erasmusos élménybeszámoló. Többen, oda készülők kerestek meg hasonló előétéletes kérdésekkel, mint amelyekkel én vágtam neki anno az utazásnak. Előbbiek számomra eloszlottak, ami talán az Erasmus programok kínálta “élménycsomagok” árnyékában eltörpülő szakmai célkítűzések talán egyetlen, de jól működő elvének bizonyítéka.  A beszámolót részletekben ezennel közzéteszem, hangneme bugyután hivatalos néhol, de remélem szolgál némi hasznos információval:

Beyoglu Isztambul európai részének, leginkább kozmopolita negyede. Itt tartja fent a legtöbb európai ország kulturális intézetét, illetve itt működik a legtöbb galéria, kulturális intézmény.

A munkahelyemen az első naptól kezdve nagy segítségemre voltak a munkatársaim, bármilyen gondom akadt is mindig számíthattam helyismeretükre. A török vendégszeretet egész tartózkodásom alatt tapasztalhattam, magyarként különösen kellemes fogadtatásban részesültem.

Az ügynökséget az Isztambul Európa Kulturális Fővárosa 2010 programsorozat előkészítésére, lebonyolítására, illetve a számos városfejlesztési és beruházási projekt koordinálására hozták létre. Az iroda ebben a formájában 2008 áprilisa óta működik, ami érezhető volt a különböző részlegek munkájának összehangoltságában. A legtöbb alkalmazott mindössze pár hónapja dolgozott az ügynökségnél, rajtam kívül egy török gyakornokkal találkoztam, azonban az iroda nem rendelkezett kidolgozott gyakornoki programmal. Az ott eltöltött idő legnagyobb részét a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályon töltöttem, amely a többi európai, jelenlegi és jövőbeni  kulturális fővárossal közösen megvalósítandó művészeti és kulturális projektek koordinálásával foglalkozott. 

Miután lakóhelyem a leginkább „európai” kulturális jegyeket hordozó negyedben volt, nagyobb kellemetlenségem sosem származott a kulturális és vallási különbségekből, amelyeket azonban nap mint nap tapasztaltam. Nőként mindenképp óvakodjunk a túl rövid, „kirívó” öltözettől. Nyáron a legnagyobb melegben is a térd alattig érő szoknyát és vállat elfedő felsőruházatot javaslom.

Isztambul igen színes város, a városkép egyik sarokról a másikra pillanatok alatt gyökeresen megváltozhat, a legmodernebb bevásárlóközpontból villámgyorsan egy roskadozó faházas utcácskába keveredhetünk, ahol nem nézik például jó szemmel az említett, elkerülendő öltözéket.

A szálláshelyem utcája is ilyen, hagyományos jellegű volt, Cukurcuma, híres antik boltokkal teli részén. A közepes-állapotú és felszereltségű lakásban három, külföldi diákkal laktam, főként Erasmus-hallgatókkal, illetve szakmai gyakorlaton lévőkkel. A lakásban csak lányok lakhattunk, fiú látogatókat nem volt ajánlott fogadni. A ház legtöbb lakójának vallásos életvitele miatt, a teraszon tilos volt alkoholt fogyasztanunk. Utóbbi szabályok kisebb-nagyobb mértékben való betartása ellenére is, akadtak nézeteltérések a ház lakóival.

A szobámat 250 euróért béreltem, ami amint később török barátaimtól megtudtam, igen drágának számított. A szobát megérkezésem előtt az interneten találtam, és mint kiderült, szokásos, hogy a rövid időre érkező külföldieknek más árat számítanak. A megfelelő ár-érték arányú szállás felkutatáshoz nem árt a helyismeret és a török nyelvtudás. Isztambulban amúgy is igen magasak az ingatlanárak. A szálláskeresésre az istanbul.craiglist.com című honlapot használtam, ahol a legtöbb angol, illetve német nyelvű hirdetés található. Beyoglu városrészben egyébként, a szálláshelyem közelében lévő Chiangir negyed a legnépszerűbb a külföldiek körében.

Megérkezésemkor egyáltalán nem beszéltem törökül, kezdetben úgy gondoltam nem is éri meg a három hónapos tartózkodásom idejére belekezdeni a nyelvtanulásba. Véleményem azonban hamar megváltozott. A munkahelyemen mindenki tökéletesen beszélt angolul vagy németül, többek közt azért is, mert a legtöbb munkatársam külföldön tanult fiatal volt. A mindennapi életben azonban hiányzott a török szó, hiszen a helyiek nagyra értékelik, és  kedvesebb stílusra váltanak. Így egy hónap után beiratkoztam egy fél-intenzív, nyolchetes nyelvtanfolyamra, a Dilmer nevű külföldiek körében legismertebb nyelviskolába. Amerikai lakótársam, aki már az iskola által kínált hat szintet mind végigjárta, nagy megelégedettséggel ajánlotta az iskolát. A Dilmer vetélytársa az államilag támogatott Tömer, ami valamivel olcsóbb, de több helyről úgy hallottam, hogy lassabban haladnak. Mindkét iskola Beyoglu negyed legnagyobb terének, a Taksim térnek a közelében található.

Szerencsére a szállásomtól a munkahelyem tíz percre volt gyalog, azonban városnézés vagy egyéb intéznivalóim miatt számtalanszor használtam az isztambuli tömegközlekedést. Kezdésképpen a repülőtérről befelé jövet taxi helyett, használhatjuk a Havas nevű reptéri buszt, ami 10 YTL-ért a már említett Taksim térig visz, és körülbelül egy óra a menetideje. Isztambulban a közlekedés rémesen lassú, ha csak nem a három metróvonal egyikét használhatjuk. Az emeletes, általában tömött buszok, gyakran nyitott ajtóval közlekednek, hogy az emberek fel-le szállhassanak az órákon át tartó dugókban. Ha az európai oldalról az Ázsiát szeretnénk megközelíteni, ne busszal tegyük, különösen ne csúcsforgalomban. Ehelyett használhatunk kompot, amelyek a környező szigetekre is hamar elérnek. Ha hétvégén a Boszporusz mentén sétálgatunk, számítsunk a hazaútra két órát, a vasárnap esti csúcsforgalomban. Ilyenkor taxit sem érdemes fogni, ami egyéb esetben olcsó és kényelmes módja az utazásnak. Itt egyre ügyeljünk, nézzük meg, hogy a taxis nem hamis pénzt ad-e vissza. Ez persze bármilyen más vásárláskor is érdemes ellenőrizni. A hamis pénzt nem a vízjelről, inkább a fényesesen csillogó négyszögről lehet felismerni. Ha a pénzen ez nem csillog, hamis pénzzel van dolgunk. 

A közlekedés igen drága Isztambulban, egy út 1,40 YTL, ha kiváltjuk az Akbil nevezetű, műanyag beengedő kártyát.  Letéti díj ellenében ezt bármikor tetszés szerinti pénzmennyiséggel tölthetjük fel. Ha Isztambult már megismertük, a Törökországban való utazgatást is busszal érdemes tervezni. A Kalmilkoc, illetve a Metrobus nevű társaságok, a belföldi légitársaságoknál olcsóbb, ám kényelmes és viszonylag gyors utazás lehetőségét kínálják. Általában a hatalmas autóbusz pályaudvaron külön személyzet segít az eligazodásban, ha jegyünket lobogtatjuk.

Ne igyunk csapvizet, a literenkénti vízvásárlás helyett, azonban érdemes a sűrűn előforduló nagyobb kiszerelésű palackozott vízárustól vizet rendelni, amit aztán rögtön házhoz is szállítanak. 

Ami az utcai döner árusokat illeti, úton útfélen beléjük botlunk, megérzés és szimpátia alapján dönthetünk a frissességről és a megbízhatóságról. Volt olyan ismerősöm, aki az Istiklal utcában (Váci utca) vásárolt csirkehúsos dönertől kapott ételmérgezést, így nem feltétlenül a jobban kinéző hely jelenti a garanciát.

Ugyanez vonatkozik az árakra is. Az Istiklal utcával párhuzamos kis utcákban megtalálhatjuk ugyanazt a kínálatot olcsóbban. Az itteni kifőzdéket szintén sok helyi is választja. Ettől kicsit drágább, ám az ottomán konyha minden csínját-bínját felvonultató kedvenc helyem a kifőzde és az étterem közötti átmenet, az Istiklálról nyíló Aga étterem. A mecsettel szemben lévő étterem 1920 óta működik, igyekezzünk ebéd idő előtt érkezni, ha helyet szeretnénk kapni, itt a finom ételen kívül a hatalmas konzervált articsóka üvegeket is megcsodálhatjuk. Ha igazán jó török palacsintát, a Gözlemét ízlelnénk, arra leginkább a Hala étterem való, ám ne az Istiklalon lévő változatot, hanem az említett kis utcákban keressük.

A bevásárlásnál választhatjuk a külföldi szupermarketeket (pl. Carrefour), ezek olcsóbb török változatát (pl. Dia), de a kis utcácskákban egymás hegyén-hátán található élelmiszerboltok kínálata is figyelemre méltó. Ha nagyon olcsó és friss zöldséget vásárolnánk, érdemes az utcán elkapni a targoncával közlekedő zöldségárusokat is. Az Istiklal utcáról nyíló Cicek Pasaji, vagyis Virág Passzázs, a halak utcája, ami inkább turista látványosság. Innen nyílik a híres Nevizade utca, tele bárokkal, ahol tetőteraszáról figyelhetjük a nyüzsgést. A helyi sör az Efes, emellett az ouzo-szerű, ánizsos ízű Raki a helyi fiatalok kedvenc itala.

A Nevizade utca bárjainak tetőteraszáról nem nyílik olyan nagyszerű  kilátás Isztambulra mint a Chiangirban lévő 5th Kat, azaz ötödik emelet nevű szintén teraszos étteremből, ahonnan szinte az egész város elénk tárul. A színész tulajdonosnő lila ízlésvilága is megér egy pillantást. Előbbihez hasonló hely még a 360 az Istiklalon, vagy a Nu Terace nevezetű szintén Chiangirban.

Az Ottomán idők leghíresebb gimnáziuma a francia nyelvű Galatasaray Lisesi közelében található a francia utca (Cezayir Sokak), ahol szintén számos kellemes hangulatú bár és étterem található. Természetesen a névadás a hangulatban is visszaköszön.

Ha vízipipázni támad kedvünk, mindenképp látogassunk el a Tophanéba, ahol a közeli mecset árnyékában a török kikapcsolódás minden (osstábla, vizipia, almatea) kelléke fellelhető. Innen már csak egy lépés az Istanbul Modern, modern Művészeti Múzeum, ahonnan szintén remek a kilátás az ázsiai oldalra. Akit a múzeum belülről is érdekel, annak csütörtökön este hattól tízig ingyenes a belépés és még könyvtár is van.

Ha tudni szeretnénk mi zajlik a városban, a nagyobb könyvesboltokban és újságárusoknál hozzájuthatunk az angol nyelvű Pesti Esthez, Timeout Istanbul néven, havi kiadásban. Ebben a kulturális programok, illetve utazási ajánló mellett mindig találhatunk valami kulturális különbségeket feltáró cikket, hiszen az újság főként az itt élő külföldieknek szól.

Hasonló  címmel a Timeout sorozat köteteként ajánlom az isztambuli útikönyvet. Friss,  jól tagolt információkkal szolgál széles körű  érdeklődésűeknek is. Akit inkább a képek és a forma vonz, annak a Phaidon sorozatban már kapható útikönyvet ajánlom. 

Idegen nyelvű sajtót a nagyobb szupermarketekben találunk, azonban itt érdemes felhívni a figyelmet az Istiklal közelében található  idegen nyelvű könyvesboltokra és széles kínálatukra. A leghíresebb angol nyelvű, a Robinson Crusoe rögtön az Istiklalon, vagy ettől nem messze ugyanott említendő a német nyelvű könyvesbolt.  Itt számos lakással, nyelvoktatással kapcsolatos hirdetésre is bukkanhatunk. Kedvenc angol nyelvű könyvesboltom az Istiklalról nyíló Yeni Carsi utcában.

 

Szintén itt, kicsit lejjebb a Goethe Intézetet elhagyva (itt is remek a tetőteraszos kávézó szép kilátással) található kedvenc kerthelységes kávézóm, az eldugott Limonu Bahce (Limonádé Kert). Felfedezése után ugyanúgy ajánlottam tovább, ahogyan én is hallottam, hiszen magamtól sosem találtam volna meg.

Múzeumról már esett szó, azonban végezetül álljon itt meg egy tipp, azoknak, akik a Sultanahmet negyedben már megtették a kötelező  köröket. A Taksim térről, az Attatürk Kulturális Központ elől, félóránként indulnak buszok a Bilgi Egyetem campusán található Santral Istanbul nevű, új, leginkább kortárs művészeteket felvonultató kulturális komplexumba. Érdemes meglátogatni, található itt még energia múzeum is.

Ha török mobiltelefonra vágynánk a Türkcell a legolcsóbb, bár nekem Avea volt. Ami fontos, hogy a kártyafüggetlen telefont is regisztráltatni kell, ami 48 órát vesz igénybe és csak az arra kijelölt boltokban lehet megtenni.

 

slack space

Phil Jones a Wired Sussex digitális klaszter igazgatója beszélt arról, hogyan lehetne (es lehetne-e) a Brighton és környékén lévő digitális tartalomiparban tevékenykedő vállalatok jelenlétét a város, illetve a régió “hasznára” fordítani, nem pusztán gazdasági értelemben.

Az egyik ötlet erre vonatkozóan, ami kicsit hasonló az amszterdami Waag Society indulási motivációjához az un. “slack place”. A Waag is azzal indult, hogy lehetne a garázsban bütykölő hekkereket, a földszinten tevékenykedő aktivistákat, civileket és a padláson alkotó (média) művészeket (de csak azért, mert nem működik a kultúrpolitika, és persze ez nem Hollandiára vonatkozik…) összehozni, hogy a város nyelvére fordítsák le a kommunikációs technológiák adta lehetőségeket.

Ha a hekker nem megy a városhoz, a város megy a hekkerhez. Ez nagyjábból a brightoni “slack space” mögötti ötet. Az elhagyatott és tönkremenőfélben lévő üzletek kirakatában ülve dolgozhatnak, így amit csinálnak ember-közelibb, érthetőbb, megközelíthetőbb lesz.

From LIFT09 to TEDx09 and back

After hearing visions and predictions about the future from designer/scientist/techno-geek perspectives at the 4th edition of Lift Conference in Geneva I am lucky enough to continue my intellectual, and more tiring physical journey to Warwick Uni, where the first independently organised TEDx event is taking place today.

The atmosphere is quite different (more students with less laptops) but the programme seems in the same way inspirational.  Except me taking part as a participant observer at the conferences there is an other person binding the two event together as a speaker: Francois Grey.  His talk at LIFT09 gave us the idea to invite him for our event at Warwick, where he will be talking about citizen cyberscience and the importance of cybervolunteering in scientific projects.

So far we have heard a futuristic perspective about the human-machine convergence by Ian Pearson and the importance of spirituality in quantum physics by Jay Lakhani but for now it is time to return into the conference room…

LIFE

Fehér szoba

Tegnap láttam a Trafóban Ginette Laurin kanadai koreográfushölgy Fehér szoba című darabjának felújított változatát. Film is készül majd belőle, a felújítás a film apropóján készült. Az előadás utáni beszélgetésen olyan úriember is kérdezett, aki az eredeti (1992) darabot is látta, feltehetőleg kanadai és látszólag örült, hogy itt Budapesten láthatja viszont szeretett társulatát.

A beszélgetés során arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy a Trafó  ismét világszámot hozott el a magyar közönségnek, illetve a Budapesten élő, kortárs kultúra kedvelő közönségnek, és hogy ha ugyanez az előadás a kanadai kulturális inézetben jött volna létre, biztos negyedennyien sem látták volna. Ennek gondolom a kanadaiak is tudatában vannak, hiszen nincs is kanadai kulturális intézet Budapesten. A nagykövetségen tevékenykedik egy kulturális attasé, aki lehet, hogy ott volt az előadáson, lehet hogy nem. Feltételezésem szerint nem ő találta ki, hanem a Trafó hogy jöjjön létre ez az előadás, az attasé maximum a támogatások megszerzésében segíthetett, akik között hat különböző kanadai szervezet szerepelt. Láttam diplomatát az előadáson, de ő feltehetőleg a kulturális attasénál magasabb rangban volt, bár élénk érdeklődéssel faggatta Szabó Gyurit a Trafó férőhelyeiről. Ő meg élénk érdekődéssel faggatta a koreofráfushölgyet a díszlet mibenlétéről.

Jó látni ezt a természetes érdeklődést, ami sokkal jobban fellelhető egy a kultúrát személyesen nap mint nap átélő kulturális szakember “zsigereiben”, mint egy a bürokrácia útvesztőjében kavargó attasé esetében, aki épp Budapestre keveredett. Tisztelet a kivételnek, de kíváncsi vagyok hány Budapesten kulturális szolgálatot teljesítő diplomata térképezi fel a város kulturális kínálatát, hogy arról javaslatot tegyen hazai kollégáinak. Mindebből azt kell megállapítanom, hogy a kulturális diplomácia már rég nem csak a promóciórol, hanem a befogadásról is szól. Tehát egy valamirevaló attasé igenis  a partnerség elve alapján kellene hogy körülnézzen a fogadó ország kultúrája táján, hogy kapcsolatokat építsen a befogadó és küldő ország kultúrái között. Másrészt azonban mindez működik magától is, így a Trafó nem azért hívja meg az O Vertigot, hogy Kanadát népszerűsítse, hanem mert minőség. Utóbbi Kanada imázsának is jót tesz, ezért vonulnak fel a diplomaták.

Mi következik mindebből? Előbb minőséget kell létrehozmi és azt magától is meghívják, ahhoz nem kellenek  exportirodák. Ehhez a kulturális belpolitikát kell támogatni, annak impulzusokat adni. Erre lehet jó egy ilyen társulat fellépése, hiszen szembesíti a magyar kulturális életet, jelen esetben a táncéletet esetleges elmaradásaival. Nem lehet örökké Bartókot játszani a külföldi kulturális évadok alkalmával, bár a kortárs zene ilyen szempontból pont rossz példa. Ha nem kellenek a kereslet feltúrbózásához exportirodák, mert a minőség önmagában lehetővé teszi a külföldi jelenlétet, akkor a kulturális diplomácia feladata a kulturális együttműködések serkentése, tehát például évadok szervezése helyett, lehetővé tenni, hogy egy társulat vendégszereplésekor eljöjjön még két kanadai kulturális szakember, szervező és annak egy egy napos workshop, előadás stb. keretében felvonultatni, jelen esetben a magyar kortárs tánc “termékeit”, vagy felkelteni pl. Ginette Laurin érdeklődését valamelyik magyar koreográfussal, zeneszerzővel való közös munkára. Egy ilyen meghívásból tehát a magyar kultúra is profitálhat és azt akár az állam is támogathatja.

 

Elindulta

Elindult az ArtsandBusiness magyarországi megvalósítása, mondta Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Kogart Alapítvánnyal kötött támogatási megállapodása kapcsán.

A matching fund kereteit feszegető együttműködés során ötvenmillióval támogatja az állam a milliárdos Kovács Gábor gyűjteményépítését. Nem értem. Ha az állam kortárs művészeti gyűjteményt akar létrehozni, miért egy magángyűjtemény támogatásával teszi, amikor erre kínálkozik lehetőség a múzeumi gyűjtemények bővítésével is. (Bár Kovács Gábor szerint a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány nem azonos Kovács Gábor műgyűjtővel). Az állam kultúratámogatásának egyik vélhető célja, hogy a támogatott kultúra, művészet, műalkotás széleskörben hozzáférhető legyen, amire egy múzeumban nagyobb lehetőség van, mint egy magángyűjtemény esetében. Utóbbi időben az alapítvány szervezett közös tárlatokat állami intézményekkel, jelen esetben évente egyszer mutatja majd be a gyűjteményt Budapesten, kétévente pedig vidéken. Kogart művészeti gyűjtemény lett a korábban még Nemzeti Gyűjteményként tervezett modellből. 

A matching fund típusú együttműködéseknél a felajánlás eredetileg az államtól származik: ha támogattok ezt vagy azt, beszállunk mondjuk a felével. Itt az ötlet Kovács Gábor fejéből pattant ki: 100 millió, 100 műalkotás, 100 vállalat és a művészek is jól járnak, hiszen egy win-win helyzetről van szó (a fiatal képzőművészek támogatását a minisztérium feltételül szabta, vélhetően az érintett művészekkel folytatott széleskörű előzetes egyeztető tárgyalások nyomán). Az állam minden millióhoz féllel szál be, így lesz meg az ötven, ha összejött a száz vállalat. Az együttműködés öt éven át tart majd, az állam három évig vesz részt. Vállalati részről is akad mostmár jelentkező. A legnagyobb probléma mindezzel, hogy száz vállalat adománya a hazai támogatási kultúrát tekintve jelentős, így  félő, hogy olyan területekről von el támogatást , ahol esetleg nincsen hárommilliárdos alaptőke (bár ebből KG csak ötvenre tarthat igényt). 

Az arts and business nem most indult el Magyarországon. Létezik a Summa Artium, amit mind a Kogart, mind Hiller István jól ismer, hiszen együtt vettek részt a Kogart házban rendezett fórumon. A summa artium tevékenysége előtt is volt példa az üzleti világ és a kultúra együttműködésre, azaz az arts and businessre, amelyet az állam jó, ha serkent és jó, ha nem state and business formájában.